* Encs vs. Mád *

2014 év vége szokás szerint kimerítő volt – és nem a jó értelemben -, ezért aztán felgyülemlett bennem a sok írnivaló. de arra jó az év eleji álpihenés, hogy rendszerezzem gondolataimat és bepótoljam az elmaradásokat. ezek közé tartozik a tokaji kiruccanásunk is, ami pont annyira volt tartalmas, hogy nem is ártott kicsit megemészteni.

az egész még 2013-ban kezdődött, amikor november eleji hosszú hétvégén spontán leruccantunk Sárospatakra tengerszemet nézni és spontaneitásunk végett nem tudtunk Anyukám-nál vacsorázni. a messze földön híres vidéki étterem régóta a listámon volt, ezért lett belőle projekt, ami 2014 novemberre csúcsosodott ki. mivel Encs pont annyira van messze, hogy sznobériától mentesen nem éri meg csak azért leutazni és vissza, keríteni kellett programot, társaságot és belőni egy alkalmas hétvégét.
miután minden együtt állt a kiruccanáshoz, nem maradt más hátra, mint belevetni magunkat egy igazi gasztrobortúrába.

Anyukám Mondta

nagyon kíváncsi voltam már, hogy mit alakít a testvérpár, de próbáltam visszafojtani elvárásaimat, nehogy ezért legyen csalódás a vége. örömmel jelentem, hogy ez sikerült is és bár katartikus élményt nem okozott, panaszom sincsen, sőt..

a durván 2 órás kocsiút után még keringtünk kicsit az óriási Encsen, mire megtaláltuk a posta mögötti belső udvaron az éttermet. ha jellemeznem kellene, akkor Anyukám Mondta egy hamisítatlan romantikusan berendezett, vidám családi hely.

gyors akklimatizálódás és borrendelés után komoly hümmögésekkel és néhol dilemmával állította össze ki-ki a maga menüjét.. de mielőtt belevágnék a saját menüm részleteibe, kezdeném a borral, mert annak fontos szerepe lesz a továbbiakban.

a tokaji borvidékről egy dolgot bizton állíthatunk: drágák a borok. ezenfelül van hárslevelű és furmint. ennyi. utána lehet nézni, hogy miért ilyen “túlárazott” a tokaji fehérbor, el is lehet fogadni az indoklásokat, de előre kell bocsájtanom, hogy nem lett a favorit régióm.
viszont Anyukám Mondtában van (volt) egy bor, amilyet még életemben nem ittam. azonnal szemet szúrt az étlapon, aminek 2 egyszerű oka van: az egyik, hogy ez volt a legdrágább, a másik, hogy AZ EGYÉNISÉG a neve. amint beleszagoltam a poharamba volt benne valami érdekes, de igazán az első korty után lett A kedvencem: végtelenül ízletes, kellemes és valahonnan ismerős, de megőrülök sem tudom mi ez utóízzel. sokféle borhoz volt már szerencsém, vannak nagyjából bevált és kedvelt típusok, de ez nálam annyira betalált, hogy veri az összeset. a borhoz kapcsolódó sztorit még nem lövöm le, a hétvége előrehaladtával alakult az is.

a szuper bor után bátornak éreztem magam és belecsaptam a lecsóba. a menümet báránnyal kezdtem, ami tőlem merőben szokatlan. alaphelyzet, hogy nem szeretem a bárányt, erről pedig az évekkel ezelőtti Pastramiban elfogyasztott báránycomb tehet, ami végtelenül rossz volt és mélyen bevésődött. persze azóta kóstoltam már mennyei bárányt (pl. Rosensteinnél és otthon is), de valahogy sosem szántam rá magam, hogy étteremben bárányos ételt rendeljek.
most viszont megkívántam a SAVANYÚ KÁPOSZTÁS BÁRÁNYLEVEST ROZMARINGOS TEJFÖLLEL és nem bántam meg. nagyon finom volt, semmi faggyús bárányérzet, csak a gazdagon pakolt leves, mellé házikenyérrel, igazi szívmelengető, ráadásul mérete ellenére kiadós is.

a leves után volt kis idő ejtőzni és sumac & za’atar labneh-t, azaz házi joghurtsajtot kemencében sült pitával csócsálni. nekem ez nem igazán illik az étlapra és a pita is inkább pizzakenyér, de a bor mellé bármi jó volt.

majd a krétatábláról választott ROSÉ KACSAMELL SZILVÁVAL ÉS VANÍLIÁS KRUMPLIPÜRÉVEL következett, ami egy igazi csajos étel (lehet nem véletlen, hogy mindketten lányok ezt választottuk?!). a kacsamell pont olyan, ahogy szeretem, a pürét nagyon szépen kiegészíti a megfelelő mértékben adagolt vanília (extra jól néznek ki a kis fekete szemek a homogén pürében), viszont ami igazán finommá tette a kompozíciót, az a szilva. nem ez a főszereplő, mégis elvitte a show-t, mert eszméletlen volt mind állagra, mind ízre.

személy szerint a lassú étkezéstől és két fogástól totál jóllaktam, de nem lehetett kihagyni a desszert.
desszertekből konkrétan bekértük a teljes kínálatot, mindenkinek jutott egy, valamint mindenkinek VILÁGBÉKE, azaz egy shot madártej habcsókkal a tetején: ötletes név és tálalás, emellé nagyon kellemes desszertélmény. ezenfelül nekem a TONKABABOS PANNA COTTA-ra esett a választásom, amibe szintén nem lehetett belekötni, valamint belekóstoltam a sajttortába is, ami golgota gyümölcs szósszal és perui hamis borssal érkezett. azt mondanám mind közül ez ízlett legjobban, vagy csak az aktuális menühöz és hangulathoz ez esett jól leginkább, mert egyszerre selymes, édes és pikáns.

mielőtt végleg lefordultam volna a székről – lehúzó pocak és jóllakott álmosság miatt – tettem egy rövid sétát a friss levegőn, majd egy espresso segítségével sikerült elkerülni a délutáni szundiállapotot. (igaz a magam nevében beszélek, de ha jól láttam a többiek is hasonlóan érezték magukat.) szívesen megkóstoltam volna még az ország állítólag legjobb pizzáját is, de a többiek nem akartak elvitelt és kihűlt pizzát, helyben pedig egyszerűen már nem maradt kapacitásunk.

pannacotta

azt hiszem meg(t)ettük, amit meg lehetett, hogy átfogó képet kapjunk Anyukám Mondta világáról.. természetesen mindenki a maga szája íze szerint válogatva. nekem mindenképp kellemes élmény volt – jó társaság, közvetlen légkör és életem bora -, csak sajnálni tudom, hogy Encs ennyire messze van.
ha pontokban értékelném, akkor 5/5 – még akkor is, ha nem legendás -, mert sokkal több, mint egyszerűen tisztességes.

tartalmas és hosszúra nyúlt ebédünk után még megálltunk bevásárolni reggeli alapanyagokat, majd a vidékre leszálló ködben tovasuhantunk Mád felé. meg kell jegyeznem, hogy télen a Budapest-Encs-Mád út kifejezetten szép, a csípős hideggel, lecsapódó dérrel, erdő-mező-őzikével. arról nem is beszélve, hogy már délután 5-kor sem csak kamusötét van és a vidéki súlyos feketeség teljesen összezavarja az időérzékünket.

hétvégi programunk elsősorban Anyukámra épült, de a környék szerencsére tud még mást is. Mádon a Barta Pince vendégházában szálltunk meg, a helyi viszonyokhoz képest vállalható áron, teljesen korrekt saját konyhás lakrészben. ugyan nem foglaltunk pincelátogatást sehova – eleve nem szeretem a kötelező kóstolást, ami után csak a fejem fáj -, de milyen pince lenne az, ahol nincs a hűtőben bor, másrészt ha Mádon szomjan halnánk, akkor komoly gondok lennének.

egy ebédre rápihenős kilépőbor után az Első Mádi Borház felé vettük az irányt. Máddal kapcsolatban az első (és végső) észrevételem, hogy itt minden Szent Tamás. a legtöbb régió konszernszerűen működik, ami érthető, mert jobban tudnak így érvényesülni, de eddig nem találkoztam ilyen fennhatósággal.. mondhatni Szent Tamásék jól megcsinálták maguknak a környéket – nagyjából a községet is át lehetne nevezni.
a Borházban még volt egy óránk (este 7-kor olyan érzésünk volt, mintha 11 lenne), hogy kóstolgassunk. a borokra már nem emlékszem és nem is mennék bele – mint már említettem volt furmint és hárslevelű -, de fene a drága ízlésemet, még mielőtt tudtam volna, a legdrágább verziók ízlettek (és amikor azt mondom drága, akkor 9500huf/palackos árra gondolok). a borok mellé fogyott még sólet, magyar mangalica sonkatál meg Hegyközi bonbon is. lábjegyzet: a Hegyközi Manufaktúra évek óta nagy kedvenc – kár, hogy már nem készítenek lekvárokat -, de csak mostanra lett kerek a kép, hogy még ez is Szent Tamás. persze ez nem vesz el az ízéből, a mákos bonbonjuk egyszerűen mennyei!

másnap kicsit nyűgösen és szálláselhagyás miatt “sietve” ébredtünk, a hideg vizes zuhany megtette hatását, majd egy kiadós hagymás-sajtos rántotta után készen álltunk a következő gasztrorgiára. (nem)
mivel olyan jól sikerült telíteni magunkat egyszerűen nem jöhetett reggeli után egyből az ebéd, ezért aztán egy laza kávé-tea után nekiindultunk, hogy majd én jól megkeresem a borászt, aki a tegnapi csúcsboromért felelős. a dolog szépsége, hogy hiába kérdeztünk körbe, csak annyival jutottunk előrébb, hogy hallották már a nevét, valahol erre van, de senki nem tud semmit, ráadásul jelen esetben az internet sem segített. így aztán mentünk pár kört a környéken, napsütésben, minden oldalon szőlő között, majd jegelve a kutatást belevágtunk második hedonista ebédünkbe.

Gusteau Kulináris Élményműhely

Anyukám Mondta mellett a térség másik kiemelkedő gasztrohelyszíne a Gusteau. a két étterem teljesen eltérő vonalon mozog, nem is lehet összehasonlítani, de épp ezért volt izgalmas végigenni őket. sajnos a konstans jóllakottságérzés odavágott a felhőtlen kulináris élménynek, ezért visszafogottan választottam és szuszogva ettem.

a borválasztás ismét a fiúkra maradt – valami furmint és talán hárslevelű is -, így én csak a háromfogásos menümre koncentráltam.

amuse bouche-ként KECSKE RILLETTE érkezett pirítóson chililekvárral. sajnos vannak rosszféle képzettársításaim rilette/terrine/pástétom téren, a kecske pedig – annak ellenére, hogy eddig többnyire pozitív élményeim vannak vele – szintén idegen.. egészen addig, míg a számba nem kerül. félelmeim ellenére kellemes menüindító volt és passzolt a régió miliőjéhez is.

a kóstolófalat után érkezett az előétel, azaz CAMEMBERTES PANNA COTTA SÜLT KÖRTÉVEL. nem szoktam ennyire krémes dolgokkal kezdeni és nem is vagyok biztos benne, hogy jó választás volt, viszont a többi előétel-leves nekem robusztusabbnak tűnt. mindenesetre a camembert krém nagyon finom homogén, cseppet sem markáns vagy tolakodó, körtével-salátával-kesudióval pedig tökéletes kis falatokat lehetett összeállítani belőle.

laza átvezető borozást követően a főételem ZSÁLYÁS MALACCSÁSZÁR ÉS SERTÉSSZŰZ, SÜTŐTÖKÖS-SZŐLŐS RAGUVAL volt. oh istenem.. ez a finom, nem a joghurt! – legalábbis ami a szüzet és a köretet illeti. a sertésszűz egy elcsépelt testrésznek hat, pedig ha jól készítik el, akkor mennyei finom (meg merem kockáztatni, hogy ez itt best ever). emellé a zöldséges ragu nem pép formában érkezett, hanem gusztusos falatnyi darabokban, ami tökéletesen illett a húshoz. ilyen csodás kompozícióban azonban végtelen csalódást okozott a malaccsászár. az igazság az, hogy imádom a császárt, elsősorban ezért is rendeltem ezt a fogást, viszont végül csak ez maradt meg a tányéromon. nem kértem másodvéleményt és nem tudom, hogy egyszerűen csak nálam telítődött a hétvégi nagy evészet, vagy valami tényleg nem stimmelt vele, de ha nem lett volna a fogás része, nem is hiányzott volna.

miután mindenki lazított az övén és szinkronszuszogásba kezdett, ablaknyitás és friss levegő áramlása mellett elfeküdtünk a kandalló melletti fotelekben (már akinek jutott hely). nagyon tetszik, hogy van hova áthelyezni a testünket étkezés után, nem muszáj a széken görnyedezni.

desszertet illetően nem volt bennem kétely, egyértelmű volt a választás: SZILVÁS GOMBÓC ASZALT SZILVÁS TEJFÖL FAGYIVAL. szilva-szilva-szilva, egyszerűen tökéletes. naivan ígértem belőle kóstolófalatot, de mikor elém került láttam, hogy hiba volt. komolyan, ha nem lettem volna ennyire tele, tuti kérek belőle még egy adagot. mélyen a szívembe zártam ezt a gombócot, csók a séfnek érte, mert mennyei finomat alkotott.

a Gusteau közvetlen és elegáns, nincs benne semmi feszélyezettség. a berendezett környezet kellemes, a tálalás gyönyörű (és végtelenül fotogén), csupán egyetlen hibát tapasztaltunk a vendéglátás terén, ez pedig az üres poharak. ilyet pedig egy boros régió, pincészethez szorosan kapcsolódó étterem esetében nehéz figyelmen kívül hagyni. ráadásul egyedül voltunk egész idő alatt, így a pincérek úszása sem lehet kifogás. ettől függetlenül ez is 5/5, mert a nemtetsző részleteket betudom pillanatnyi hibának.

megrakott pocakkal (és így a kocsiban jelentős túlsúllyal) vettük az irányt hazafelé, útközben még megejtve Európa közepét, valamint Boldogkőváralját meg a Boldogkői várat, ahonnan a sejtelmesen ködbe boruló völgyre nyílt csodás kilátás.

összegezve a novemberi hétvégénket: minden tekintetben tartalmas volt, nem emlékszem ettem-e valaha ilyen feszített tempóban, de a helyzetet figyelembe véve, vétek lett volna bármit is kihagyni. komoly összeget otthagytunk, melynek jelentős részét a boráraknak köszönhetjük. a meglátogatott éttermek tetszettek, viszont a tokaji bor nem lett a kedvencem (nem rossz, de van ennél jobb hazai). legközelebb más irányban is körülnézünk, de már tudjuk, hogy mit mondott Anyukám és mitől élményműhely a Gusteau.

epilógus:

borvadász történetem a hétvégével nem ért véget. egy héttel később érkezett válasz a megkeresésemre, majd telefonon el is értem Orsolyák Attilát, aki Az Egyéniség-ért felelős. kis örömöm csak akkor lett nagyobb, mikor egy további héttel később Attila személyesen hozott el nekem 2 üveggel a limitál 251-ből. rövid beszélgetésünk alatt körvonalazódott ennek a 2011-es bornak az eredettörténete, én is áradoztam az első benyomásaimról, majd este nagyon menőnek érezve magam, csupa izgalomban nyitottam ki az első üveget. nagy volt az elvárás, ezért nagy volt a félsz, hogy utókóstolással már nem lesz ugyanaz, de azt kell mondjam, nem maradt bennem kétség, hogy ez a kedvenc borom! azon túl, hogy végtelenül kellemes az illata, minden pohárnál más és más. hihetetlen, hogy levegőztetéssel és hűtéssel mennyit változik, viszont mindvégig megőrzi azt az esszenciát, amiért engem is megfogott. tokaji túránk talán legjobb része, hogy végül előkerült ez a (már sehol nem elérhető) bor, ami bearanyozta nekem a keserű év végét.

Leave a Reply

Your email address will not be published.