* Konyhakör #09 *

hirtelen nem is tudom, hogy eseménybeszámolót írjak, vagy inkább szociológiai tanulmányt – hiszen a vándorvacsorák szerves része a közösségi hálózat -, de ha nagyon részletekbe merülnék, az valakinek biztos fájna, szóval maradok inkább az első verziónál.. mindazonáltal ha egy kajával teli helyen a figyelmemet leginkább az emberek viselkedése köti le, az azt hiszem sokat elárul a menü hiányosságairól.

június óta nem volt olyan vacsorakoncepció, ami megfogott volna, viszont a Noël – talán csak romantikus év végi hangulatból is – ígéretesnek mutatkozott. külön tetszett, hogy végre nem homéroszi a menüsor és a létszám, így a “családias” hangulat, talán az egyik legjobb aláfestő zene és a Mezzo Kuzin mind tökéletesen passzolt a prekarácsonyi feelinghez. elvileg.

az emberi tényezőt csak az utcáról beesett ismeretlenek tették elviselhetővé, a többiek sajnos nem túl nyitottak az idegenekre és nehezen kezeltek végtelenül egyszerű szociális helyzeteket (beleértve a kulturált kommunikációt is).
a szervezőknek pedig el kellene dönteni, hogy milyen szerepet szánnak maguknak egy ilyen vacsora során. tapasztalataim szerint a felszolgálás-szórakoztatás kombó igazán jól csak meglévő rutinnal működik – különben mindkettő porba hull. jelen felállásban például a tükörtálalást nagyon nem sikerült összehozni (nem is értem, miért erőltették), arról nem is beszélve, hogy jobbról tálalás, balról leszedés.. na meg ott a vendég esete a szalvétával.

emlékeim szerint a szalvéta az első vacsora óta kardinális probléma és mivel személy szerint ragaszkodom a szalvétához – mert nem szeretem az “ízes” száj és ujjlenyomatokat a pohár szélén -, ezért mérhetetlenül zavar, ha nincs mihez nyúlnom étkezés közben. kedves a gondolat, hogy ha már terítésnél lemaradt azzal javítják a helyzetet, hogy egyesével, személyes csevegés kíséretében nyújtják át a szalvétádat.. de akkor mi lehet az oka, hogy csak nálam maradt el a csevej? a megkülönböztetett figyelem – kivel beszélek és kivel nem – szemet szúrt (legalábbis nekem) és csak a kezdettől fennálló klikkesedést erősítette.
túl érzékeny lennék? nem.. és mielőtt túl rigolyásnak tűnnék hadd szögezzem le, hogy az etikett azért van, hogy használjuk. olyan szép szabályokat állítottak fel, melyektől nem vagyunk suttyó mekizabálók és ha már egy vacsora a francia vonalat erőlteti, akkor pont erre nem figyel oda?!

mostanában többször eszembe jutott, hogy vajon a jó séf a konyhájától igazán jó, vagy bármilyen körülmények között zseniálisat alkot? minden séfnek van kedvenc (konyhai) játékszere, biztos kényelmetlenül is érzi magát nélküle, de ha komolyabb szakmai múlttal rendelkezik, akkor a helyszín elvileg nem okozhat gondot. vagy igen?
lehet, ha nem épp apum mindigmennyei szarvassültjével kezdem az estét, akkor nem lett volna ekkora a differencia az elvárás és valóság között, így azonban (túl) magas mércével a gyomromban érkeztem és az összélmény nem verte az ingerküszöböm.

00. welcome borral a kézben próbáltam nem útban lenni és szemlélni a tálalási folyamatokat. a konyhai terepen szuperjól néztek ki a frissen gőzölgő kenyerek, kár hogy az asztalnál már sokkal visszafogottabbak voltak: egészen pontosan az egyik szép volt, a másik pedig finom. ennek ellenére mindenki nekiesett, nem is gondolva a holnapra és arra, hogy ezek esetleg az előételnél is jól jönnek majd.

0. az (azt hiszem) amuse bouche-nak szánt paradicsom sorbet jó, de karakter hiányában csak halvány gondolat. vicces, hogy nem csak nekem jutott eszembe Lőrincz Gyuri paradicsomesszenciája, ami klasszisokkal odébb van ettől. a paradicsomos “jégkását” kanalazva csak arra tudtam gondolni, hogy túl semmilyen, sokkal karakánabb is lehetne. (igaz, hogy épp náthám félidején voltam, de ha minden mást rendesen éreztem, akkor nem lehet csak nálam a hiba.)

1. az igazi előétel – libamáj cseresznyével – neve sokkal izgalmasabb, mint az íze. imádom a májat (minden májat és minden formában), azzal emlékeim szerint nem is volt baj, de valahogy a cseresznyezselével a tetején totál semlegesre sikerült. vártam valami izgalmat, vagy legalább pikantériát, ami sajnos egy az egyben elmaradt.

2. ezután a francia hagymalevest sajtos raviolival kifejezetten szépen tálalták és egészen addig, míg kanállal hozzáértem a raviolihoz csillogott is a szemem.. aztán teljesen kiábrándultam. bármilyen tészta al dente az igazi, de itt valami nem stimmelt a struktúrával; az enyém legalábbis kemény volt,  nyers érzetű és a sajt sem jött át igazán. egyedül a leves volt értelmezhető, de kiegészítők nélkül ez egy monodrámához is kevés.

3. a szent jakab kagylò karfiollal volt a pihenőfogásom. minimál interakcióval mindenki a konyhába özönlött – több-kevesebb érdeklődést mutatva a kagyló elkészítése iránt -, nekem ez az idő inkább szusszanásra adott lehetőséget. a kagyló állítólag nem volt rossz, de miután a jelenlévők durván 90% non-stop dohányzott (tényleg minden fogás között ki kell rohanni azonnal elszívni egy cigit?), nem adok az ízérzékelésükre (ha gonosz lennék azt mondanám, hogy nekik mindegy volt mit esznek).

4. a nem túl erős kezdés után kíváncsian és bizakodva vártam a főételt, ami konfitált kacsacomb sütőtökkel és káposztával. nos, a tálalás rendben, a kacsa finom, de mi történt a sütőtökkel??? imádom a sütőtököt – mert kellő fantáziával bébipépnél többet is ki lehet hozni belőle -, de még életemben nem ettem ennyire rosszul sikerült tökpürét. ráadásul miután meghallottam, hogy másnak életében először ízlik a sütőtök, magamba roskadtam és utolsó csepp érdeklődésemet is elvesztettem az este és az evés iránt.

5. a végtelenül középszerű vacsora fénypontja egyértelműen a desszert körte csokival és édesköménnyel volt. bár az én körtém kevésbé volt szexi, mint a mellettem ülőé, ez sikerült mind fogás közül legjobban. a csicseriborsó és a kömény is megdobta a kompozíciót.. ha legalább ilyen lett volna az egész menüsor, egy szavam se lenne.

a vacsorát kísérő borválogatás, hogy is mondjam.. nem túl izgalmas, de úgy voltam vele, hogy enni megyek, nem inni (amúgy is elegem van a sok borból). ha valóban a francia miliő megteremtése volt a cél, azt sikerült.. csak épp az “ezért nem szeretjük a franciákat”-félét.

válogatós vagyok, de ettem már eleget, hogy a hosszú évek alatt kialakuljon egy határozott elképzelésem az ételekről, ezért kifejezetten rosszul veszem, ha ugyanannyi befektetett munkával a végeredmény várakozáson alul marad. amúgy meg elegem van a degusztációs menükből és a bortborralborból. persze van akinek erre van igénye, de nálam betelt az élmény, hiszen annyi minden más van, amit meg lehet enni és inni, miért kössük gúzsba magunkat és ízlelőbimbóinkat egy merev ételsor kedvéért (a degusztációs menükről úgy is az a véleményem, hogy ha már nem válogathatom össze magam, legalább legyen benne valami csavar-kihívás-meglepetés).

szarkazmus? az van, igen.. mert utálok rosszat írni és  utálom, hogy én vagyok, aki rosszat ír, de ez nekem kevés. jobb szeretek a dolgok kezdetén ott lenni, semmint a végén, főleg ha a vége leginkább sok külcsín mögötti kevés belbecs. nem gondoltam volna, hogy visszasírom a szénhidráttól sokkolódott berumozós első estét, de fényévekre kerültünk a valami izgalmas kezdődik Budapesten érzéstől és így ár-érték arányban már sehogy nem jön ki egy ilyen este.

Leave a Reply

Your email address will not be published.